Matteo de Bellis, az Amnesty International Olaszországért felelős kampányosa most érkezett vissza az országból, ahol meglátogatta a Róma közelében lévő, kizárólag romáknak fenntartott La Barbuta tábort.
A buszút
Ricky-vel, egy barátságos tízéves fiúval a központi Tor de’ Cenciből a Róma peremvidékén elhelyezkedő La Barbutába tartó iskolabuszon ismerkedtem meg. Csevegni kezdtünk a 40 perces úton.
„Szeretsz a La Barbuta táborban élni?” - kérdeztem egy idő után.
„Nem, mindentől nagyon messze van. A Tor de’ Cenci sokkal jobb volt, ahhoz minden közel volt.”
Valóban, az iskolabusz egy különleges szolgáltatás a La Barbutában élő gyerekek részére, mivel a tábor a semmi közepén, a Ciampino reptér kifutópályája és egy vasút között terül el.
A La Barbuta egy új, kizárólag romáknak épített telep, mint például Ricky és a családja, akik azelőtt a Tor de’ Cenciben, egy másik, az önkormányzat által az 1990-es években létrehozott táborban éltek. A Tor de’ Cencinek is megvoltak a maga problémái, ám a környékén voltak iskolák, orvosok, tömegközlekedés és más szolgáltatások, amelyek egy nagyobb közösséghez való tartozás érzetét keltették. 2008-ban azonban Róma új polgármestere pedzegetni kezdte, hogy a romáknak távozniuk kellene onnan. Amint a La Barbuta elkészült – azaz felhúzták a kerítéseket köré, és bekapcsolták a térfigyelő kamerákat – a polgármester bezáratta a Tor de’ Cenciben lévő tábort, és a La Barbutába való áttelepítést hagyta meg az egyetlen lehetőségként a Ricky-éhez hasonló családok számára. Így hát átköltöztek az új táborba, annak ellenére, hogy a legtöbb gyerek továbbra is a Tor de’ Cenciben lévő iskolákba jár, ezért minden nap hosszú ingázásra kényszerül.
Barátok a kerítés túloldalán
„Jól kijössz az osztálytársaiddal?”
„Igen, barátok vagyunk, és jól szórakozunk, mikor együtt játszunk. Régen a délutánt is együtt tölthettük. Iskola után a parkban játszottunk. Most azonban, mióta La Barbután lakunk, egyenesen haza kell mennünk az iskolából az első busszal, hogy időben hazaérjünk. Többé nem tölthetem együtt a szabadidőmet az osztálytársaimmal. A táborban nem tudunk mit csinálni, unatkozunk.”
„Ha választhatnál, a táborban maradnál vagy beköltöznél a városba?” - kérdeztem.
Ricky szeme felragyogott a boldogságtól. „Ha adnának nekünk egy lakást, ugrálnék örömömben.”
Ellentétben a megdönthetetlennek tűnő előítélettel, miszerint a romák nomád körülmények közt szeretnek élni, többségük szívesen költözne házakba, ha meg tudná magának engedni anyagilag vagy a rendszer azt lehetővé tenné. A hatóságok azonban nemrég kijelentették, hogy a táborban élő családok – akik közül mindenki roma – nem kaphatják meg a lakhatásra rászorulók részére adható pontokat a hatóságoktól , így a szociális lakhatásra való jogosultságot sincs esélyük megszerezni.
A származás eltitkolása
A La Barbután megismerkedtem Norisszal, egy fiatal férfival, aki szintén arról álmodik, hogy egyszer majd elhagyja a tábort.
„Munkára van szükségünk, hogy összegyűjthessük a pénzt, amiből bérelhetnénk magunknak egy lakást a táboron kívül. Tudom, az jó, hogy itt együtt lehetünk, de fontos, hogy kijussunk a táborból, összekuporgassuk a megélhetésre valót, és a társadalom részévé váljunk.”
Noris csak 20 éves, de tudja, miről beszél. Néhány éve egy nagy cég házaló ügynökeként dolgozik. Az összeg, amit megkeres, hónapról hónapra változik, neki pedig stabil bevételre lenne szüksége, hogy kibérelhessen egy lakhelyet. A nem romákkal való közös munka is tartogat számára kihívásokat.
„Rossz, hogy nem magyarázhatod el, ki vagy valójában. Az emberek tele vannak előítélettel. Néhány kollégám hazavisz az autójával munka után. Sokáig arra kértem őket, hogy a városban tegyenek ki, majd gyalog tettem meg a maradék két kilométert a La Barbutáig, mert nem akartam, hogy a kollégáim megtudják, hogy egy táborban élek. Maguktól sosem jönnének rá, hiszen öltönyt viselek minden nap. Végül közöltem a főnökeimmel, hogy fel akarok mondani, mert egy táborban lakom, és nem akarom tovább titkolni. Azt mondták, nem érdekli őket, hogy ki vagyok, és hogy jó ügynök vagyok, majd meggyőztek, hogy maradjak. Egy kollégám még vacsorázni is eljött hozzám, és megváltozott a romákról alkotott véleménye. De minden ember véleményét meg kell változtatnunk, nem csak az övét.”
A falak ledöntése
Az előítéletesség megkönnyíti a hatóságoknak, hogy hátrányosan megkülönböztető intézkedéseket vezessenek be. Az erőszakos kilakoltatások, a szegregált élet a táborokban és a szociális lakhatás terén jelen lévő diszkrimináció mindennaposnak számít és szünet nélkül folytatódik. Csupán pár hónappal ezelőtt jelentette ki Róma alpolgármestere, hogy „A romák lemondhatnak a szociális lakhatásról.”
Minden nehézség ellenére Ricky és Norris továbbra is hisz egy másfajta jövőben, és mindent megtesznek azért, hogy elérjék céljaikat. Sikerük nemcsak rajtuk, de rajtunk is múlik.